Egészen kicsi koromban kezdtem edzeni apámmal a kis torontói lakásunkban. Néhány évvel később a szüleim beírattak a környékbeli dojóba. Tizennyolc évesen a Shaolin templom egyik világi szerzetesénél tanultam. Mire Kínába kerültem, húsz év napi gyakorlás volt mögöttem. Az utolsó hét év olyan ritmussá mélyült, amely köré az egész életem épült: minden reggel négy óra, négytől nyolcig — csikung, légzőgyakorlatok, meditáció, Bikram-jóga —, aztán biciklivel dolgozni, majd vissza a dojóba még egy-három óra gyakorlásra, páros edzésre, katákra, fegyveres gyakorlatokra és elméletre. Az egész életem a harcművészetek körül forgott, és imádtam. A családom és a barátaim mind tudták, milyen fontos része ez az életemnek, és hogy az „edzés” a második természetem. Esőben, napsütésben, akármilyen is volt a napom, a fegyelem megmaradt. Valóban életformává vált.
A kínai utam sosem városnézésről szólt. Shaolin volt az a hely, amelyet oly sok harcművészeti film, könyv és történet leírt és megmutatott, amelyeken felnőttem — mitikus hely, ahol testben, lélekben és szellemben fejlődhetsz, és ahová, hogy eljuss, bizonyítanod kell, hogy méltó vagy rá. Jó jellem és erős tisztesség kellett hozzá. A taoizmus tanításai nagyon vonzottak, és a hatásuk meglátszott az életszemléletemen és azon, ahogyan a világot értettem. Teljes odaadással edzettem. Nem ittam alkoholt. Igyekeztem úgy enni és élni, hogy tiszteletben tartsam a világegyetem természetes törvényeit — összhangban a természettel és a cirkadián ritmusommal —, és folyamatosan figyeltem a gondolataimat, mindig csiszolni próbáltam magam. Volt, amikor ez nehéz volt, különösen amikor az élet megnehezült. Mégis kitartottam, és minden nehézségre úgy tekintettem, mint lehetőségre, hogy gyakoroljam azt, amiben hittem, és amire edzettem.
Az a nap, amikor végre felsétáltam a fák közötti ösvényen Fucsienben, szürreális volt. Mind a húsz évet éreztem a lényem minden porcikájában. Mély élmény volt, amelyre mindig emlékezni fogok. Minden ott volt, amit a filmekben látni, és még több is.
Az egyik alacsony kőépületben gyerekek edzettek, a következőben felnőtt férfiak — lépés, lépés, kiai, a kiáltás, amely minden ütés végén elcsattan, aztán újra lépés, lépés, minden ütem ritmikus és pontos. A levegőt füstölő illata töltötte be. A szerzetesek kántálása kiszűrődött a fenti csarnokból, és a fák között lefelé sodródott felém.
Kicsit feljebb elmaradtak az autók és a forgalom, és nem maradt más, csak a szerzetesek — edzettek, meditáltak, imádkoztak, kántáltak, küzdöttek, ettek. Ott álltam, és alig hittem el, hogy ez valóság. Szinte álomnak tűnt. A hely energiája erőteljes volt, sűrű a történelemtől és valamitől, amit csak kemény nyugalomnak tudok nevezni — fegyelmezett és éber, mégis teljesen békés.
Az odajutás egészen más történet volt. Néhány éjszakával korábban, hajnali fél három körül negyvenen álltunk egy helyi peronon valahol Észak-Kínában, egy városkában, ahová szinte soha nem jutnak el idegenek. Abban a pillanatban, ahogy megjelentünk, a hangulat sötét és ellenséges lett. Az emberek kiabálva tódultak felénk, láthatóan felháborodva azon, hogy egyáltalán ott vagyunk, és a helyzet olyan gyorsan elmérgesedett, hogy őrök jöttek ki, közénk álltak, és a peron mindkét végét őrizték. Az őrök utólag egyszerűen elmagyarázták: megijesztettük a helyieket. Senkire nem hasonlítottunk, akit valaha láttak, és amit az emberek nem tudnak hová tenni, attól gyakran félnek. Akkor és ott ebből semmi sem volt világos. Tíz percünk volt arra, hogy negyven embert és az összes csomagunkat leszedjük a vonatról, mielőtt továbbindul, így a sötétben dolgoztunk, igyekeztünk hatékonyak lenni, miközben éberek és tisztelettudók maradtunk, cipeltük le a táskákat a lépcsőn, miközben a tömeg a fény határán tolongott. Ritkán éreztem magam ennyire idegennek, és ennyire bizonytalannak abban, hogyan ér véget egy éjszaka.
Onnan Henan tartományba jutottunk, a két templom közül a régebbihez, az Északi Shaolinhoz, Lojang közelében. Ugyanazon a földön jártam, amelyen azok a szerzetesek, és teljesen otthon éreztem magam. Elhaladtam a főkapu eredeti kőboltíve alatt, amely azon kevés rész egyike, amely állva maradt a tűzvész után, amely a templom többi részét porig égette.
Aztán ott volt a hegy. A Wudang a taoisták szent hegye — azoké, akik a régi kínai utat követik, a természettel összhangban mozogva —, és ezt jóval a csúcs előtt érezni lehet. A hegy egyetlen kungfuiskolája félúton található, olyan magasan a sziklafalba simulva, hogy a köd és a pára általában elrejti; csak akkor veszed ki, amikor már szinte ott állsz előtte — régi épületek, mohával benőve, a penésztől fekete és zöld csíkokkal. A zarándokok által hagyott lakatok az út hátralevő részének nagy szakaszán ellepik a korlátokat. Lassabban értem fel a csúcsra, mint a legtöbben, frissen a második térdműtétem után, a hegek még újak voltak, és minden lépés valódi fájdalommal járt. Igen, a mászás hosszú és veszélyes volt, mégsem panaszkodtam a fájdalom ellenére. Hihetetlen szerencsének éreztem, hogy végre ott lehetek, miután évekkel korábban szétzúztam a térdkalácsomat, és több mint egy évbe telt, mire újra megtanultam járni. Hálás voltam, hogy az álmomat élhetem, és eltökéltem, hogy semmi nem akadályoz meg abban, hogy teljes egészében részt vegyek mindenben.
Fent a felhők alattam ültek, és minden oldalon hegycsúcsok törtek át rajtuk. Nem volt korlát. Ott ültél, ahol a szikla véget ért, és a nyitott égbolt elkezdődött. Meditáltam odafent, és a mai napig — a sok tiszteletét leróni sétálgató ember ellenére — emlékszem arra a hihetetlen, kemény nyugalomra, és arra, milyen bensőségesen éreztem a történelem, az energia és a szent tér mélységét a Wudang tetején. A hely belső csendje és békés ereje átjárta az egész lényemet, és betöltött a varázsával. Abban a pillanatban mély hálát éreztem a szüleim iránt, akik utam minden lépésének tanúi voltak, és mindvégig támogattak; a tanáraim iránt, akik több ezer órát töltöttek azzal, hogy vezessék az edzésemet; és a közösségem iránt, amely mindezen végigkísért. Még egy olyan baleset sem csökkenthette ennek az élménynek a jelentőségét, amely véget vetett a pályámnak, és arra kényszerített, hogy gyökeresen megváltoztassam, hogyan edzek. Ez a pillanat különösen megindító volt számomra, mert egy egész élet sok áldozatát és odaadását jelképezte.
A napjaink hajnali fél ötkor kezdődtek a sötétben, tajcsival, csikunggal és kungfuval — a lassú formákkal, a test energiáját mozgató légzéssel, az ütésekkel —, amíg a test abba nem hagyta az ellenkezést, és magától mozgott, ritmikus flow-állapotban. Nincs több gondolkodás, csak mozgás. Guggolva ettünk, a tányért a térdünkön egyensúlyozva. Guggolj, egyél, állj készen bármire.
A Déli templom ételei külön emléket érdemelnek. Nem éltél igazán, amíg ott nem ettél. Ez volt a legjobb vegetáriánus étel, amit valaha ettem — egész életemben. Az apát konyhájáról a magjával együtt főzött sütőtök érkezett, lótuszgyökér és taró, bab és tofu, épphogy olajjal meglocsolt zöldségek. Olyasvalakiként, aki taoizmust tanult, éreztem benne a gondoskodást: minden fogást pontosan azért választottak ki, amit a test nyer belőle.
Amióta csak az eszemet tudom, magamban hordoztam ezt a helyet, és most végre itt voltam — a földjén jártam, a füstölőjét lélegeztem, az asztalánál ettem, a hegyén meditáltam. Húsz év vezetett csendben idáig, és mindegyiket éreztem.