A meditáció nem új fogalom számomra. Apám egészen kicsi koromban kezdett tanítani. Mélyen érdekelte a metafizika és a filozófia, így a kislánya korán beavatást kapott a légzéstechnikákba, a koncentrációba, a mentális fegyelembe, és abba a sok rendkívüli teljesítménybe, amelyre elég gyakorlással állítólag képes lehet az ember.
Ennek azonban következményei is lettek.
Az alapgondolat az volt, hogy ha meditálsz, gyakorlod a légzést, és megtanulsz rendesen összpontosítani, idővel szinte bármire képes leszel. Lebegni. Átsétálni a falon. Új fogsort növeszteni. Tudod. Az alapok.
Apám fakírokról és misztikusokról mesélt, akik kifejlesztették ezeket a képességeket. Egy felnőtt talán az emberi lehetőségekről szóló történetekként értette volna őket. Én nyolcéves voltam. Én használati utasításnak vettem őket.
Minden nap meditáltam. A saját kisgyerekes változatomat csináltam, ami, ha őszinte akarok lenni, talán nem is különbözik annyira attól, amit most csinálok. Ez hónapokig így ment.
Aztán egy reggel felébredtem, felültem az ágyban, és tudtam. Készen állok. Olyan tisztán emlékszem rá. Istenem, mintha tegnap történt volna. Olyan erős volt a hitem. Semmi kétségem nem volt. Ma van a nap, amikor repülni fogok.
Bizony. Úgy éreztem, örökkévalóságig meditáltam, és valami komoly fordulópontra értem a gyakorlásban. Igazi nyolcéves gondolat, ugye?
Repültem? Naná, hogy repültem. Hogy hogyan... az más kérdés.
Kétszintes lakásban laktunk, a kanapé a felső szinten állt. Odahúztam a lépcső széléhez, felmásztam a karfa tetejére, és teljes erőből elrugaszkodtam a földszint fölötti üres levegő felé. Semmit nem tartottam vissza.
Teljes odaadással vetettem bele magam a levegőbe, előrenyújtott karokkal, Superman-stílusban. Szentül hittem, hogy pontosan ott fogok lebegni, ahová felszállás előtt kinéztem. Nem tettem le párnákat, és semmilyen más óvintézkedést sem tettem. Minek is? Készen álltam. Tudtam lebegni.
Eszembe jutott, hogy kezdjem egy kis próbálkozással állóhelyzetből? Dehogy. Az a kishitűeknek való.
Repültem, de még mennyire — fejjel előre, bele a kemény fapadlóba.
Eltörtem az orromat, és mindent összevéreztem. Ez volt az első a későbbi orrtörések sorában, szegény szüleim nagy kétségbeesésére.
A csattanás iszonyú hangos lehetett, mert anyám a konyhából, apám a hálószobából rohant oda. Anyám rám nézett. Aztán apámra. Tudta, hogy valahogy ő a felelős ezért a viselkedésért.
Apám leguggolt mellém, megvizsgálta a vért és az orrom szögét, majd teljes magabiztossággal kijelentette: „Yvette-kém, egyszerűen nem meditáltál eleget.”
Nem meditáltam eleget? Hm. Lemaradtam volna valamiről?
„Gyakorolj tovább” — folytatta. „És több fekvőtámaszt is beteszünk a napi rutinodba, hogy egy kicsit megedződj.”
Nem pislogtam, nem vitatkoztam, nem hibáztattam, és nem haboztam. Azt mondtam: „Rendben.”
Ne érts félre. Ez nem vak engedelmesség volt egy szülő iránt. Azért hittem neki, mert hittem az egész vállalkozásban. Gyakoroltam tovább. Minden egyes nap.
Hat hónappal később újra megpróbáltam repülni. Ezúttal a tizenegyedik emeleti lakásunk erkélyét választottam. Nyilván nem sikerült, hiszen még mindig itt vagyok.
Ezúttal nem akartam ugrani. A kanapé kigyógyított ebből. Azt akartam érezni, milyen lehet a lebegés, ha a szél segít, ha hagyom, hogy felemeljen és vigyen egy kicsit.
Anyámat a mai napig kirázza a hideg, ha eszébe jut. Bocs, anya.
Tudod, ahogy a szörfösök várják a tökéletes hullámot? Pontosan ezt csináltam. A tökéletes széllökésre vártam. Nem, nem viccelek.
Nem hiszem, hogy tévképzetekben élő gyerek lettem volna. Hihetetlenül motivált, kíváncsi és kísérletező kedvű voltam. A fájdalom és a kényelmetlenség nem riasztott el úgy, ahogy a legtöbb barátomat. Igaz, nekik talán több eszük volt.
Átmásztam a korláton, és addig ereszkedtem, amíg kívülről, az ujjaimmal kapaszkodva lógtam, tizenegy emelet magasan. Ott voltam, élveztem a napsütést, hallgattam a közeli fák susogó leveleit, és nyugodtan vártam, hogy feltámadjon a szél. Vártam a hullámomat.
Igen, tudtam, mi az a gravitáció. A fejemben nyoma sem volt kételynek. Eldöntöttem, hogy ez meg fog történni, tehát meg kell történnie.
Anyám a konyhában volt. Amikor bejött a nappaliba, véletlenül az erkély felé nézett. Meglátta az ujjaimat, ahogy belülről a párkányba kapaszkodnak. A többi részemet nem látta. Mondanom sem kell, kiborult. Egy kicsit.
Kirohant az erkélyre, két kézzel megragadott, és egyetlen mozdulattal visszadobott a korláton át a lakásba. Erősebb, mint amilyennek látszik. Azokon a helyeken, ahol a keze belém markolt, utána úgy feldagadt a bőröm, mintha valami nagyon forró és nehéz dolog ütött volna meg.
Utána alig szólt hozzám. Közölte, hogy ki vagyok tiltva az erkélyről, és még csak oda se nézhetek. Ezzel a beszélgetés véget ért.
Joggal rémült meg. Ma már olyan módon látom ezt, ahogy nyolcévesen sosem láthattam volna.
Gyanítom, hogy később négyszemközt jól megmosta apám fejét. Apámmal rendszeresen együtt kerültünk bajba mindenféle ötleteink miatt, úgyhogy ez nem lett volna szokatlan.
A következő nyáron, amikor végre újra kimehettem az erkélyre, sikerült újabb hat hónapra kitiltatnom magam.
Felrobbantottam a kanapét.
A védelmemre legyen mondva: kísérletet végeztem. Apámmal folyton együtt fedeztük fel a természet világát. Ő inkább hagyta, hogy a tapasztalatból tanuljak, ahelyett hogy leültetett volna és kioktatott volna a válaszokról. Többféle tűzgyújtási módszert is megmutatott: zsineggel és fával, különböző fémek és kövek összeütésével, és a napfény különböző erősségű nagyítókkal való összegyűjtésével.
Aznap délután a nagyítók voltak a kísérletem tárgya. Azt próbáltam meghatározni, hogy a távolság és az idő milyen optimális kombinációja kell a lánghoz. Tudományosan jártam el.
A kanapé egy régi, örökölt darab volt, amelyet a szüleim kitettek az erkélyre. Apám úgy döntött, hogy néhány apró égésnyom nem nagy veszteség. Sajnos találtam egy különösen száraz szövetrészt. A kanapé nem parázslott. Lángra lobbant.
Mire anyám ismét megmentette a helyzetet, a kanapé egy kupac nedves romhalmaz volt, az egész erkély pedig fekete és megszenesedett.
Egy dolgot szeretnék nagyon világossá tenni. Ez volt az első délután, amikor a hat hónapos tilalom után egyedül kimehettem az erkélyre. És egyben az utolsó is a következő hat hónapra.
Akkor ezt mélységesen igazságtalannak tartottam. Soha nem csintalankodtam szándékosan. Nem akartam semmit tönkretenni. Kíváncsi voltam. Jegyzeteltem. Kizárásos módszerrel dolgoztam. Válaszokat akartam az életről szóló égető kérdéseimre.
Szegény anyám szigorú, merev, észszerű szabályok szerint működő háztartásra vágyott. Ehelyett kapott egy Ikrek-gyereket, aki minden valaha leírt szabály alól szabadulni akart, és a tudás nevében kész volt kísérletezni a gravitációval, a tűzzel és az anyja idegeivel.
Ma már élvezem ezt a történetet. Az erkélytilalmat nem élveztem. Végül is nem rosszalkodtam.
Kutattam.