Fizetett a saját falán lévő művészetért. A város 72 órát adott neki, hogy eltüntesse.

Egy telefonhívásról szeretnék mesélni.

Egy torontói kávézótulajdonos — egy művészetbarát negyedben, olyan törzsvendégekkel, akik szerették ezt a kultúrát, és egy közösséggel, amely évek óta magáénak érezte a helyét — megbízott egy graffitist, hogy fesse meg a külső falát. Ő fizetett érte. Ő akarta. A vendégei imádták. Bármilyen észszerű mérce szerint siker volt.

A város értesítést küldött neki, hogy 72 órán belül fesse le.

Megtagadta. A mű megrendelésre készült. A fal az övé volt. Joggal érezte úgy, hogy neki van joga eldönteni, milyen művészet illik a saját üzletéhez.

A város kiküldött hivatalos személyeket, hogy felmérjék, jogosult-e a mű mentességre a falfestményekről szóló rendelet alapján — egy eljárásra, amelynek keretében bizonyos köztéri műalkotások eltávolítás helyett jogszerűen megmaradhattak.

Kíváncsi voltam, milyen képesítésük van ezeknek a hivatalos személyeknek, ezért felhívtam a várost, és megkérdeztem.

Amit a város mondott

Azok, akiket azért küldenek ki, hogy eldöntsék, egy köztéri műalkotás falfestménynek számít-e vagy illegális graffitinek, átlagos állampolgárok. Semmilyen művészeti háttérrel. Semmilyen művészettörténeti háttérrel. Semmilyen képzéssel arról, mi a különbség a graffiti, a városi művészet, az utcai falfestmények és ezek különböző alkategóriái között.

Az értékelési szempontjaik, amennyire ki tudtam deríteni, ennyiből állnak: ha elég jól tetszik nekik, el tudják olvasni, és nem találják fenyegetőnek, támogatják a mentességi kérelmet. Ha nem, a város érvényt szerez a 72 órás lefestési felszólításnak, vagy kiküldi a saját festőit, és az adóin keresztül a tulajdonossal fizetteti meg.

A kávézótulajdonos, aki fizetett egy megrendelt műalkotásért a saját ingatlanán, azzal szembesült, hogy olyan emberek távolíttatják el, akiknek nincs képesítésük a megítéléséhez, és olyan határidővel, amely nem hagyott neki valódi fellebbezési lehetőséget.

Nem volt egyedi eset. Sok hasonló helyzetben lévő tulajdonossal beszéltem.

Az összehasonlítás, amelyet senki sem tesz meg

Miközben a város képesítés nélküli állampolgárokat küldött ki, hogy eldöntsék, el kell-e távolítani erővel a magántulajdonú falakon lévő megrendelt műalkotásokat, egészen másként bánt az illegális reklámokkal, amelyek ugyanezt a várost borították.

Engedély nélküli óriásplakátok. Vállalati falfestmények, amelyek semmilyen jóváhagyási eljáráson nem mentek át. Nagyméretű kültéri reklámok, amelyeket a közösség beleegyezése nélkül helyeztek el olyan helyeken, ahol az emberek nap mint nap elhaladnak — iskolák, bölcsődék, vallási épületek, parkok, idősotthonok és szociális bérlakások előtt.

Még nem találkoztam olyan vállalattal, amelynek 72 órás felszólítást küldtek volna az illegális kültéri reklámja eltávolítására, és amelynek az adóin keresztül számláztak volna, amikor megtagadta.

A kávézótulajdonos és a vállalat közötti különbség nem jogi. Hanem pénzügyi. A vállalatnak vannak ügyvédei és könyvelői, kapcsolatai a városi tisztviselőkkel, és képes bármilyen vitát a végtelenségig pereskedni. A kávézótulajdonosnak van egy fala és hetvenkét órája.

A „betört ablak” érv

Ismerem a „betört ablakok” elméletét — azt a gondolatot, hogy egy környék látható rendetlensége elhanyagoltságot jelez, és újabb rendetlenséget és bűnözést vonz.

Évtizedek óta alkalmazzák a graffitire a várospolitikai vitákban, és alaposan kutatták is. A kutatások a graffitire vonatkoztatva nem támasztják alá. A graffiti és a bandák tevékenysége nem függ össze úgy, ahogy az elmélet feltételezi. A graffitisek nem bandatagok. Egy környéken lévő graffiti nem jelzi előre megbízhatóan a bűnözési arányokat vagy az ingatlanárak csökkenését.

Ezek nem az én következtetéseim. Hanem azoknak a kutatóknak az eredményei, akik a tényleges adatokat vizsgálták, nem a feltevést.

A szabályozás azonban a feltevésre épült. A graffitiről alkotott képre épült, nem a valóságára, és olyan emberek kárára érvényesítették, mint a kávézótulajdonos — olyanokéra, akik szerették a művészetet, támogatták az alkotókat, és az volt a szerencsétlenségük, hogy mindezt olyan falakon tették, amelyekről a város különösebb vizsgálódás nélkül eldöntötte, hogy azok a probléma.

Amire más városok rájöttek

Brazília. Chile. Németország. Spanyolország.

Olyan városok, amelyek a felszámolás reflexe nélkül néztek rá a graffitikultúrára, amelyek energiát fektettek abba, hogy megértsék, mi hajtja, és mit ad a városi életnek, és amelyek megtalálták a módját, hogy az alkotókkal együtt dolgozzanak, ne ellenük — legális falakkal, iskolai tananyaggal, városi partnerségekkel, amelyek teret adnak az alkotóknak a közösségbe való befektetésért cserébe.

Ez nem naivitás. Hanem gyakorlatiasság. Az a város, amely azt hiszi, hogy felszámolhatja a graffitit, ahogy a könyvem egyik alkotója kertelés nélkül mondta, tévhitben él. Az a késztetés, amely a graffitit hajtja — az igény, hogy jelezd a jelenlétedet egy olyan városban, amely gyakran úgy viselkedik, mintha nem is léteznél —, nem megoldandó probléma. Emberi állandó, amely a rendelkezésre álló eszközzel fejezi ki magát.

Lehet ezzel együtt dolgozni, vagy el lehet tölteni negyven évet és jelentős közpénzt azzal, hogy rájöjjünk: nem lehet elfojtani.