Elvonulásnak nevezni kissé félrevezető. Az elvonulás szóról pihenés jut eszembe. Talán egy békés kis kunyhó, hosszú séták, csésze teák, és néhány könyv, amelyet már régóta el akarok olvasni. Ez nem az volt.
2012-ben részt vettem egy tíznapos vipasszana meditációs kurzuson Új-Zélandon. Naponta akár tizennégy órát is ültünk meditációban, kétszer ettünk, és teljes csendben voltunk. Semmi csevegés. Semmi suttogás. Semmi kommunikáció a szomszédunkkal egyre kifejezőbb arcjátékkal. Semmi.
Volt egy meghatározott időpont, amikor néhány percet beszélhettél a vezetők egyikével, ha vészhelyzet volt, vagy komoly kérdésed volt a gyakorlással kapcsolatban. Úgy gondoltam, a személyes kényelmetlenség nem számít ilyennek. Talán tévedtem.
Az első napon, miután beköltöztem a szobámba, felfedeztem, hogy közvetlenül az ablakom előtt egy darázsfészek épült. A szúnyogháló szakadt volt, így a darazsak könnyen bejutottak a szobába. És ki is használták.
Általában néhány tucat repkedett egyszerre. Bejöttek a sérült hálón, felfedezték a szobát, köröztek az ágyam fölött, leszálltak a holmimra, és egészében úgy viselkedtek, mintha én költöztem volna be az ő elvonulásukra. Gondolom, technikailag így is volt.
A hálót nem tudtam megjavítani. A nyílást nem tudtam eltömni anélkül, hogy megzavartam volna a fészket, és már vállaltam, hogy betartom az erőszakmentesség elvét. Megölni őket nem volt választható lehetőség.
A szabályok általam értelmezett változata szerint az sem volt lehetőség, hogy bárkinek szóljak a problémáról. A darazsak kellemetlenek voltak, az biztos, de nem jelentettek vészhelyzetet. Legalábbis még nem.
Az is eszembe jutott, hogy talán nincsenek véletlenek. Lehet, hogy pontosan ezt a helyzetet kaptam megoldásra. Egyedül. Csendben. Néhány tucat darázzsal.
Békén hagytam őket. Körülöttem repkedtek, amíg öltözködtem. Körülöttem repkedtek, amíg pihenni próbáltam. Üdvözöltek, amikor visszajöttem a meditációról, és folytatták a dolgaikat, mintha egy teljesen hétköznapi lakótársi megállapodást kötöttünk volna.
Nem kívántam nekik rosszat. Azt is szerettem volna, ha megértik, hogy az erőszakmentesség iránti elkötelezettségem nagyban függ az ő viselkedésüktől.
Megegyeztünk. Én nem csapom agyon, nem fogom el őket, nem támadom meg a fészküket, és nem panaszkodom a jelenlétükre. Ők nem csípnek meg. Ezeket a feltételeket nyilván nem tárgyaltuk meg hivatalosan, de azt hiszem, megértették. Legalábbis reméltem.
A darazsak a kurzus egyik legegyszerűbb részének bizonyultak.
A vipasszana lényege, hogy megfigyeled a testi érzeteket anélkül, hogy reagálnál rájuk. Akár kellemesek, akár kellemetlenek, minden változik. Minden elmúlik. Ez gyönyörűen egyszerűen hangzik, amíg ég a hátad, elzsibbadt a lábad, és az elméd úgy döntött, hogy újrajátssza egy tizenöt évvel ezelőtti eseményt, amelyről meg voltál győződve, hogy már feldolgoztad. Úgy tűnik, mégsem.
Gyerekkorom óta meditáltam, és a vipasszanáról először a kilencvenes években hallottam, amikor hagyományos kínai orvoslást és ájurvédát tanultam Torontóban. Egy évfolyamtársunk mesélt nekünk a kurzusról, bár szeretném megjegyezni, hogy ő napi tíz óra meditációt mondott. Nem tizennégyet. Aki azt mondta nekem, hogy napi tíz óra: emlékszem rád. Tizennégy volt.
Évekig tudtam, hogy jót tenne nekem ez a gyakorlat. Azt is tudtam, hogy sem testileg, sem lelkileg nem állok készen arra, hogy ilyen sokáig üljek. Végül úgy döntöttem, hogy készen állok. Ez a döntés a napok múlásával egyre kérdésesebbnek tűnt.
Tíz nap csend alatt megdöbbentően sok időt töltesz önmagaddal. Nincsenek a megszokott figyelemelterelések, nincsenek beszélgetések, nincs munka, és nincs a közelben egy kényelmes valaki, akit hibáztathatnál a lelkiállapotodért. Csak te vagy. Napi tizennégy órán át. Sok sikert.
Emlékek kezdtek a felszínre jönni. Némelyik fontos volt. Mások teljesen véletlenszerűnek tűntek. Nevek, beszélgetések, sérelmek, régi frusztrációk és olyan részletek, amelyekről nem gondoltam volna, hogy emlékszem rájuk, mind feltűntek, figyelemre méltó tisztasággal. Néha azon kaptam magam, hogy azt gondolom: Komolyan? Már megint ez? Azt hittem, több régi sérelmemen is túl vagyok. Az elmém, úgy látszik, nem kapta meg az értesítést.
Testi fájdalom is volt. Ennyi óra ülésnek érdekes hatásai vannak a hátra, a térdre, a csípőre, a nyakra és a vérmérsékletre. Rengeteget tanulsz a ragaszkodásmentességről, amikor mindkét lábad elzsibbadt, és még negyvenöt perc van hátra az ülésből.
Az étkezések jelentős eseményekké váltak. Reggel fél hétkor reggeliztünk a legrövidebb meditációs szakasz után, amely mindössze két órás volt, aztán fél tizenkettőkor ettünk újra. Ennyi. Az utolsó étkezés és a másnapi reggeli között nagyjából tizenhét óra telt el. Furcsa módon nem voltam különösebben éhes, amíg meg nem láttam az ételt. Akkor a szemem sokkal nagyobb lett, mint a gyomrom. A mértékletesség sosem volt az erősségem. Próbálkozom. Tényleg.
A mélyebb nehézség nem az étel, nem a csend, nem a testi fájdalom, és még csak nem is a darazsak voltak. Hanem az az érzés, hogy van valami, ahová el kellene jutnom, és nem jutok el oda.
Ahogy haladt a kurzus, láttam, hogy mások nyíltan küzdenek. Volt, aki sírt. Volt, aki úgy nézett ki, mint aki alig tartja egyben magát. Később, amikor már beszélhettünk, megtudtam, hogy voltak, akik összecsomagoltak, és fontolgatták, hogy elmennek. Néhányan vallásos buzgalommal sikálták a szobájukat, csak hogy legyen mivel elfoglalniuk magukat. Valaki az éjszaka közepén hosszan zuhanyozott, hogy senki ne hallja a sírását. Mások olyan erővel csavarták ki a ruháikat, hogy a mosnivaló láthatóan annak a pótlékává vált, amit az emlékeikben szereplő emberekkel igyekeztek nem megtenni.
Az emberek hatalmas érzelmi feloldódásokat éltek át. Én leginkább frusztrált voltam. Úgy látszik, ez volt az én érzelmi feloldódásom. Frusztráció a múlt miatt. Frusztráció amiatt, hogy még mindig frusztrál a múlt. Frusztráció amiatt, hogy értékes meditációs időt töltök azzal, hogy azon gondolkodom, mennyire frusztrált vagyok. Nagyon produktív.
Voltak tisztánlátó pillanatok. Bizonyos eseményeket másként értettem meg. Olyan mintázatokat láttam, amelyeket korábban nem, és az életem több része is értelmet nyert. Mégsem éltem át azt a nagy érzelmi áttörést, amelyről másoktól hallottam. Nem omlottam össze sírva. Nem árasztott el hirtelen a szeretet mindenki iránt, akivel valaha találkoztam. Nem léptem ki a meditációs teremből ragyogóan, felszabadultan, készen arra, hogy átöleljem az emberiséget.
A darazsakkal viszont egész jól kijöttünk.
Az utolsó estén véget ért a nemes csend. A nemes csendet azonnal felváltotta a nemes fecsegés. Mintha valaki kihúzta volna a dugót az egész elvonulási központból. Tíz nap hallgatás után mindenkiben tíznapnyi szó gyűlt össze, amelynek most azonnal ki kellett jönnie.
Az emberek megosztották, amit átéltek. Beszéltek az emlékekről, a fájdalomról, a felismerésekről, azokról a pillanatokról, amikor majdnem elmentek, és arról a rendkívüli könnyedségről, amelyet most éreztek. Sokan életüket megváltoztató élménynek írták le a kurzust. Őszinte érdeklődéssel hallgattam. Közben titokban azon tűnődtem, miről maradtam le. Nem dolgoztam elég keményen? Túl sokat gondolkodtam meditálás helyett? Valamit rosszul csináltam? Úgy tűnt, mindenki más feldolgozta a sérelmeit, és valahol könnyebb helyre érkezett. Én még mindig a sérelmeimnél tartottam.
Amikor újra szabad volt beszélni, elmeséltem a vezetőknek a darázsfészket, a szakadt hálót és azt a sok tucat darazsat, amelyek a kurzus alatt végig velem osztoztak a szobámon. Talán korábban kellett volna szólnom. A védelmemre szóljon: egyik sem csípett meg. A megállapodás működött.
A kurzus véget ért, és azzal a várakozással távoztam, hogy az élmény majd a helyére kerül. Ehelyett úgy éreztem, mintha egy álom közepén erőszakkal felébresztettek volna. Valami elindult bennem, és nem fejeződött be. Emlékek és érzelmek jöttek a felszínre anélkül, hogy bármiféle lezáráshoz értek volna.
Aztán vége lett az elvonulásnak, és várt a hétköznapi élet. Zaj. Emberek. Feladatok. Több száz e-mail.
Utána nehézség telepedett rám. Nem akartam senkivel beszélni. Nem akartam semmivel foglalkozni. Úgy éreztem, mintha a folyamat egy fontos pontjához értem volna, és pont akkor valaki megkongatott volna egy csengőt, hogy lejárt az idő.
A tíz nap nem volt elég. Az interneten kerestem egy húsz- vagy harmincnapos kurzust Új-Zéland Déli-szigetén, ahol még öt hétig maradtam. Nem volt szabad hely. Sóhaj.
Megtettem, amit tudtam. Sétáltam. Csendben ültem a víz mellett. Emlékeztettem magam a kurzus központi tanítására. Minden elmúlik. A kellemes érzetek elmúlnak. A kellemetlen érzetek elmúlnak. A tisztánlátás elmúlik. A zavarodottság elmúlik. Még az az érzés is elmúlik végül, hogy valami sosem fog elmúlni.
Az elvonulás nem hozta el azt a látványos átalakulást, amelyről azt hittem, hogy át kell élnem. Valami kevésbé rendezettet adott, és megmutatta, mennyi minden van még ott. Nem ezt az eredményt reméltem, de kiindulópont volt a tisztulás, az újrahangolódás és az elengedés következő szintjéhez, amelynek meg kellett történnie.
A darazsakkal együtt végigcsináltuk a tíz napot anélkül, hogy bántottuk volna egymást. A saját elmémmel való kapcsolatom viszont továbbra is tárgyalás alatt állt.