Van egy fenyőfa annak az ablaknak a túloldalán, ahol a legtöbbet gondolkodom. Másként veszem észre attól függően, min dolgozom éppen. Amikor egy projektnek jó a csontváza — amikor rendben van a szerkezet —, alig figyelek rá. Amikor valami nem stimmel, amikor a szerkezet nem tart, azon kapom magam, hogy olyan hosszan bámulom azt a fát, hogy utólag el sem tudom számolni vele.
A legtöbb szakértő szerző ismeri ezt az érzést. Leül írni, és egészen máshol találja magát. A szerkezet még nincs meg, és nélküle az agynak nincs hová mennie.
A legtöbb szakértőnek nem írási problémája van. Hanem szerkezeti.
A szerkezet négy kérdésre adott válasz, amelyeket a legtöbb szerző vagy kihagy, vagy túl gyorsan megválaszol: Mi ennek a könyvnek a központi ígérete? Pontosan kinek szól? Mit tud az olvasó a végén, amit az elején még nem tudott? Melyik az a hat-nyolc mérföldkő, amely ezen az úton vezet?
Válaszold meg ezeket a kérdéseket, és az üres oldal többé nem lesz üres. Az írás végrehajtás lesz, nem ásatás. Az a fenyőfa az ablakom előtt — hetek óta alig néztem rá.