Egy New Brunswick-i túráról hazafelé autózva megakadt a szemem egy táblán: buddhista központ, mindenki előtt nyitva, aznap délután mindfulness-gyakorlással. Hirtelen ötlettől vezérelve behajtottunk.
Bent meleg és csendes volt a levegő, enyhén édes a füstölőtől. Helyet találtunk egy körben, ahol az emberek matracokon ültek, többségük könnyedén keresztbe tett lábbal, egyenes gerinccel, a térdükön nyitott tenyérrel, abban a nyugodt tartásban, amely csak az évek gyakorlásából jön. Egy férfi közöttük másként ült. Bő farmert viselt, piros-fekete kockás polárpulóvert és egy régi baseballsapkát, amelynek a sildje puhára kopott a használattól. Úgy nézett ki, mintha egy kikötőből tévedt volna be, nem egy templomból. Kedves volt a tekintete, és olyan könnyedség ült az arcán, amely felé a körülötte lévő, keresztbe tett lábú mozdulatlanság mintha törekedett volna.
A szerzetes végigvezetett minket egy légzőgyakorlaton, majd megkért, hogy osszuk meg a tapasztalatainkat. Egymás után beszéltek az emberek évtizedes napi ülésekről, elvonulásokról, tanítókról és a meditációs párna hosszú fegyelméről. Aztán a baseballsapkás férfihoz ért, aki kényelmesebb helyzetet keresve fészkelődött egy kicsit, lenézett, és elmosolyodott — a szeme sarkában egy egész életnyi nevetés ráncaival.
Felnézett, és egyszerűen ennyit mondott: „Most vagyok először buddhista templomban. Soha nem tanultam és nem is hallottam sokat a mindfulnessről vagy a meditációról. Őszintén szólva még sosem meditáltam, és sok mindent nem igazán értek abból, amiről itt sokan beszéltek. De kicsit úgy hangzik, ahogy én érzem magam, amikor horgászom. Amikor kora reggel kievezek a csónakommal, hallgatom, ahogy a hullámok a csónak oldalát nyaldossák, ahogy a békák brekegnek, és berendezkedem a reggelre a horgászzsinórommal, mély nyugalom tölt el, igazi békesség. Nem gondolok semmire, se a múltra, se a jövőre. Nincsenek gondolataim, amelyekről tudnék, egyszerűen békében vagyok, figyelem a természet hangjait, és azt, milyen jó érzés a testemben, ahogy minden ellazul. Nem tudom, hasonlít-e a horgászás a meditációra vagy a mindfulnessre, de ez a legközelebbi élmény, ami eszembe jut ahhoz, amit mindannyian leírtak.”
Anélkül, hogy bárkit tanítani akart volna, ő mondta ki a teremben a legigazabb szavakat, és sosem tudta meg.
A mindfulness nem csak a formális gyakorlásé vagy a tapasztalt gyakorlóké. Azokban a csendes, hétköznapi pillanatokban él, amelyek mellett a legtöbben túl gyorsan haladunk el ahhoz, hogy észrevegyük őket: egy hajnalban ringó csónak, a hajótestet nyaldosó víz, a mozdulatlan levegőben egymásnak brekegő békák.
Én az erdőben, a víz mellett, a kertben találom meg a saját nyugalmamat, kint ülve, miközben a madarak és a szél mozognak körülöttem. A halász a sajátját egy vízbe engedett zsinórral találta meg, olyan gondolatok nélkül, amelyekről tudott volna. Sosem a hely volt a lényeg — hanem a figyelem, amelyet odavitt.